I.rész

Az iskola első napja nem mindig egy jó élmény. Bár annak mindenki örül, hogy újra láthatja a barátait, és megoszthatja velük az élményeit, viszont mindenkiben ott van az a szorongás, hogy „atya ég, elkezdődött egy újabb kegyetlen év.” Főleg nekünk. Idén léptünk utoljára be a középiskola kapuin. Ez az év volt számunkra a legnehezebb, de egyben a legszebb. A végzős évek mindig a legjobbak. Igaz, minden a felvételiről, és az érettségiről szólt, de hiszen ez az élet rendje.

Éppen sétáltunk be az iskolába, mikor az igazgatónő már egyből letámadott az új hírekkel. Mivel én voltam az iskolaújság főszerkesztője, így minden egyes programot, eseményt hamarabb tudtam meg, mint a többiek. Ebben az évben három üres helyünk volt, ezért, muszáj, vagyunk felvenni újakat, hogy tartani tudjuk a tempót. Párszor próbáltam Ruby-t rávenni, hogy jöjjön, de ez nem az ő világa.

-            Tanárnő, mi lenne, ha az idei őszi bálnak más lenne a témája? – vetettem fel.

-       Mire gondoltál Mirta? Minden évben az őszi bál az újrakezdésről szól. Hogyan tudnád ezt felülmúlni?

-            Igazából arra gondoltam, hogy ebben a tanévben a meséken lenne a hangsúly. Mit szólna hozzá, ha mesebeli bál lenne? A tornatermet egy nagy kastélynak lehetne feldíszíteni, a diákok pedig, mesebeli lényként jelennének meg.

-            Basszus, Mir! Már megint ez a mese téma? Nem unod még? – kérdezte tőlem Ruby.

-       Szerintem kiváló ötlet lenne. A gyerekek legalább használhatnák a fantáziájukat a jelmezek elkészítésében. Fontolóra veszem, kisasszony.

Mosolyogva távoztam a tanárnő mellől. Sok ötletem volt már, de egyikre sem figyelt fel ennyire, mint erre. Hiszen a meséket mindenki szereti. Főleg, hogyha a gyermekkori kedvenceik is ott lesznek. Meg kellett szervezni az iskola bált, ami rám hárult. Minden egyes évben a diáktanács elnöke rendezte, de mivel most perpillanat nem volt diákelnökünk, így a főszerkesztőre esik a neheze.

-            Miért akarod ennyire ezt a mesebeli bált? – ültünk le egy padra.

-          Igazából csak egy oka van. Eltérni a hagyományoktól. Te nem unod már, hogy minden egyes évben ugyan az az uncsi őszi bál megy? Minden évben ugyan az a kerékvágás. Felöltözünk szép ruhába, két ember megnyeri a király és királynőválasztást, és elfelejtik az egészet. Olyan bált akarok, amit az egész iskolában hetekig fog csengeni. Sőt, még az is belefér, hogy más iskolák is halljanak róla. Te nem szeretnél egyszer az életben elszakadni a hagyományoktól? Te is olyan vagy, mint a mesékben az öreg király, aki nem tud változtatni. Épp itt lenne az ideje, egy új birodalmat létrehozni. A régibe már mindenki úgy belefáradt.

-            Neked szerintem komolyan megsüthette a nap a fejed. Milyen birodalomról, és királyokról hadoválsz már megint? Hányszor mondjam el neked, hogy ezek csak mesék! Semmi valóság alapjuk nincs! Ha egyszer az életben megpróbálnál egy kicsit is éretten gondolkodni. Mir, lassan tizennyolc vagy! Majd ha lesz egy munkahelyed, akkor is ezekkel a hülye mesékkel fogsz majd dobálózni? „Majd én megcsinálom a tündérek ereje által.” – változtatta el a hangját.

-            Látom, te semmit nem értesz. Majd egyszer rájössz, hogy nem minden a valóságról szól. Képesnek kell lenned álmodni. Mikor gondolkodtál el azon, hogy vajon, milyen lenne ez meg az? Szerintem soha! Már lassan nyolc éve ismerlek, de a gyerekkorod sem volt egy álomvilág. Folyton azokat a dokumentumfilmeket nézted. Soha nem láttam a kezedben mesekönyvet. Soha nem láttam, hogy meséket néztél volna.

-            Mert semmi értelmük nincs. Azt a látszatott keltik a gyerekekben, hogy minden tökéletes. Várják, hogy a szőke herceg belépjen az ajtajukon, és nem haladnak előre. Ezek milyen felnőttek lesznek?

-            Figyelj, én ezt a vitát, itt és most lezárom. Nem akarom az első napomat végzősként úgy kezdeni, hogy veszekszem veled. Ha lenyugodtál, tudod, hol találsz. – felálltam, és elindultam a könyvtár felé.

A tanév felét, általában a könyvtárban töltöttem. Egy újságírónak kötelessége tudni mindenről, így ha tehettem tanultam. Az osztálytársaim szerint, ez a sok tudás a végén bajt hoz majd nekem. De persze, ez csak azért hangoztatják, mert féltékenyek.

Persze, mint minden könyvtárban, itt sincsenek sokan. Főleg nem tanév elején. Viszont egy valakire mindig számíthatok. Jessy az a fiú, aki ha teheti, minden idejét a könyveknek szentelné. Na meg persze a videózással. Ő az egyetlen a baráti körömből, akivel mindenben hasonlítunk. Amikor találkoztunk, már akkor tudtam, hogy ez a barátság hosszú életű lesz. Mindig is éreztem közöttünk azt az erős köteléket. Mintha varázsütésre kellett volna, találkoznunk.

-            Szevasz, hercegnő. – köszönt, ahogy leültem mellé. – Mi járatban újra erre?

-            Mit lehet csinálni egy könyvtárba? – mosolyogtam, és letettem az asztalra pár könyvet.

-       Úgy látszik ez az év sem lesz másképp. – kacsintott. – Honnan szerezted azt a könyvet? – mutatott egy könyvre, aminek a tetején egy vörös ékkő volt, és arany borítása. Persze egyik sem volt igazi, mert hát miért is tartanának ilyen könyvetek itt?

-     A mesekönyvek között találtam eldugva. Kíváncsi voltam mi lehet benne, így kiszedtem. Nagyon megfogott a borítása. Mintha, engem hívott volna.

-       Szerintem, jobb, ha visszatennéd. Nem véletlenül volt ott hátul. Meg le van zárva. Fel sem tudod nyitni.

-            Miért aggódsz ennyire? Hisz ez csak egy könyv. Tuti, valahogy ki lehet nyitni.

Gondolkodtam, hogyan is nyissam fel. Hírtelen hozzáértem a kőhöz, és, mintha villám csapott volna belém kimondtam egy szót. Soltra. Hatalmas vörös fény támadt a könyvtárba. A könyv kinyílt.

-            Ez meg mi volt? – léptem egyet hátra.

-            Mondtam, hogy vissza kellett volna raknod ezt a könyvet! – állt fel, és felvette.

-            Hova viszed? – ragadtam meg a tárgyat. – Ki kell derítenem mi ez!

Megijesztett Jessy viselkedése. Olyan érzésem volt, hogy tudta mi is ez a könyv, csak nem akarta elárulni.

Pár perc veszekedés után, egy ismerős személy lépett be a könyvtárba. Undorodva halad felénk, és láttam az arcán, hogy „bocsánat az előbbiért, de kérlek, menjünk innen, mert a végén megölnek.”

-            Kit hozott ide a sors? – jött a kérdés Jessytől.

-            Nagyon nem vagy vicces! Mir, sajnálom, hogy megint kiakadtam a meséid miatt. – lenézett az asztalra. – Azta, ezt meg honnan szedted? – mutatott a vörös köves könyvre.

-            Találtam a mesekönyvek között. Ugye milyen szép?

-            Furcsa érzésem van. Megfoghatom?

Hozzáért, és a szeme szürke lett. Nem reagált semmire, csak fogta, és ott állt mozdulatlanul. Pár másodperc múlva eldobta a könyvet, és felénk fordult.

-          Most azonnal rakd vissza! – szemében ijedség látszódott.